Ezek voltak 2025 legfurcsább felfedezettjei

• EXO, Jó hírek
• 2026. január 20.

Ahogy minden évben, úgy tavaly is temérdek új (pontosabban: eleddig ismeretlen) állatfajt fedeztek fel, illetve írtak le tudományosan a világ minden táján.

Új fajok a világ pereméről: egéroposszum, „dodo-szerű” madár, mélytengeri hal és még több meglepetés

A természetkutatás egyik legizgalmasabb tanulsága, hogy a Földön még mindig rengeteg a fehér folt. Nehezen megközelíthető hegyvidékek, mélytengeri élőhelyek és kevésbé kutatott nemzeti parkok ma is tartogatnak meglepetéseket – sokszor olyanokat, amelyekről addig nem is sejtettük, hogy léteznek.

Csacsapoja egéroposszum (Marmosa chachapoya)

Silvia Pavan, a Cal Poly Humboldt egyetem adjunktusa eredetileg egy mókusfajt keresett a perui Andok vadregényes ormain, a Río Abiseo Nemzeti Parkban, amikor kollégáival egy addig ismeretlen állatra bukkantak. A fajt végül Marmosa chachapoya névre keresztelték, tisztelegve a területet korábban lakó csacsapoja indiánok előtt.

Az apró, erszényes „egéroposszum-szerűség” volt az első kisemlős, amelyet a kutatók az expedíció során begyűjtöttek. Külsőre ugyan emlékeztet az egéroposszumokra, de hosszú, finom orra, valamint az, hogy magashegyi környezetben él, több ponton megkülönbözteti a rokon marmosa fajoktól.

Amikor Pavan visszavitte a mintákat, a DNS-elemzés és a koponya részletes vizsgálata egyértelműen igazolta: valóban új fajról van szó.

A magaslati régió, ahol az expedíció zajlott, nehezen megközelíthető – éppen ezért különösen értékes kutatási terület. Pavan szerint ezek az alig feltárt vidékek azért is fontosak, mert még nem tudjuk pontosan, mit rejt a környezet, és ez rávilágít arra, mennyi felfedeznivaló van még.

Ugyanakkor a klímaváltozás és az emberi tevékenységek okozta fenyegetés miatt Pavan úgy fogalmaz: „a faj, alighogy felfedeztük, máris eltűnhet.” Az expedíció során a kutatócsoport körülbelül 100 különböző példányt gyűjtött, amelyeket jelenleg is azonosítanak.

Palamaszkos tinamu – a madár, amely nem fél az embertől

A brazíliai Serra do Divisor Nemzeti Parkban felfedezett palamaszkos tinamu több okból is különleges. Miközben sok madár – főleg azok, amelyek ritkán találkoznak emberrel – érthetően félénk és bizalmatlan, ennél a fajnál egészen más viselkedést figyeltek meg.

Ezek a szelíd, ügyetlenül és ritkán repülő madarak látszólag egyáltalán nem tartanak az emberektől. Nem menekülnek el, nem rejtőznek el, sőt a jelenlétünk mintha teljesen hidegen hagyná őket.

Ez a tulajdonság a szakértőket a több száz éve kihalt dodóra emlékeztette, amelyről szintén úgy tartják, hogy nem félt az embertől – és ez végül a vesztét is okozta, hiszen a vadászok könnyedén elejthették.

A tudósok becslése szerint a palamaszkos tinamu populációja körülbelül 2100 egyedből áll. A madarak háta barnás-szürke, a hasuk mélyebb fahéjas árnyalatú, az arcukon pedig sötétszürke maszk látható – innen ered a nevük is.

A kutatók évek óta keresték ezt a madarat, de sokáig csak a hangját hallották: a leírás szerint ez egy hosszan kitartott, erőteljes dal, amely feltűnően visszhangzik a meredek hegyoldalakon.

Dudoros csigahal – rózsaszín mélytengeri „szenzáció”

Kalifornia partjainál, az óceán fenekén, körülbelül háromezer méter mélységben a tudósok egy új halfajt fedeztek fel, amely rózsaszín kültakarójával, nagy szemeivel, tollszerű uszonyaival és különösen „bárgyú” arckifejezésével azonnal internetes szenzációvá vált.

A mindössze 9 centiméteres állatot a Monterey Bay Aquarium Research Institute kutatói rögzítették videóra, majd dudoros csigahalnak nevezték el.

Ahhoz, hogy kiderítsék, valóban új fajról van-e szó (és nem a már ismert, mintegy 400 csigahal-faj egyikéről), külön tudóscsoportot állítottak össze. A csapat tagja volt Mackenzie Gerringer, a New York-i Állami Egyetem Geneseo-i biológia tanszékének docense is, aki bevallása szerint „még soha nem találkozott olyan csigahalakkal, amelyeket ne szeretett volna”.

A kutatók ezzel párhuzamosan két másik új csigahal-fajt is azonosítottak, ami ismét rámutat: a mélytengeri élőhelyekről még mindig meglepően keveset tudunk.

Nectophrynoides békák – varangyok, amelyek élő utódokat szülnek

A békák „klasszikus” életciklusa általában úgy zajlik, hogy a petékből ebihalak kelnek ki, amelyek később kifejlett állattá alakulnak. Tanzániában azonban a tudósok három új varangyfajt fedeztek fel, amelyek egészen szokatlan módon szaporodnak: élő utódokat szülnek.

A fajok a Nectophrynoides nemzetséghez tartoznak, és a felfedezésük azért is figyelemre méltó, mert több mint 100 évbe telt, mire kiderült, hogy nem egyetlen fajról van szó. A 1900-as évek elején leírt példányok ugyanis nagyon hasonlítottak egymásra, ezért hosszú ideig úgy hitték, mind egy fajhoz tartoznak.

Christoph Liedtke biológus – aki az elmúlt évtizedet ezeknek a varangyoknak a kutatásával töltötte – azt vizsgálta, van-e több faj a nemzetségen belül. A feladatot nehezítette, hogy sok múzeumi mintát még a DNS-szekvenálás korszaka előtt gyűjtöttek. A társszerző, John Lyakurwa szerint a folyamat olyan volt, mint egy „nagy kirakós”, amelyet össze kellett rakni.

Dán és belga kutatókkal együttműködve több mint 200 múzeumi példányból vontak ki DNS-mintát, majd újgenerációs szekvenálási módszerekkel három új fajt azonosítottak – többet, mint amennyire korábban számítottak.

A jövőjük ugyanakkor bizonytalan: sok más fajhoz hasonlóan a populációik csökkennek, egy faj már kihalt, másokat pedig az elmúlt 20 évben nem láttak. Lyakurwa doktori munkájában azt is vizsgálják, miért zsugorodnak ilyen drasztikusan ezeknek a békáknak az állományai.

Siskiyou pók – új nemzetség egy folyóparti sétából

Marshal Hedin Észak-Kaliforniában, gyerekkori otthona közelében sétált a folyó mentén, amikor egy ismeretlen pókra bukkant. Tizenöt évvel később, a San Diego Állami Egyetem biológiaprofesszoraként sikerült végleg azonosítania: kiderült, hogy egy teljesen új nemzetségbe tartozó új fajról van szó, amelyet szülőhelye után nevezett el.

A Siskiyou armilla-hoz hasonló barna pókokat rendkívül nehéz pusztán külső jegyek alapján megkülönböztetni, mert sok faj szinte ugyanúgy néz ki, és hasonló élőhelyen él: sziklák alatt, sötét, nedves helyeken.

Hogy biztosak legyenek benne, Hedin és kollégái DNS-elemzést végeztek. Ehhez Hedin visszatért a folyóhoz, hogy új példányt találjon. A genetikai vizsgálatot végző társszerző, Rodrigo Monjaraz Ruedas (Los Angeles-i Természettudományi Múzeum) meglepődött, amikor kiderült, mennyire sokféle pók él a térségben.

Monjaraz Ruedas szerint Kalifornia különösen fontos ebből a szempontból: egy, a Kaliforniai Biodiverzitási Intézethez köthető tanulmány alapján az Egyesült Államokban leírt pókfajok közel 40%-a megtalálható ebben az államban.

Forrás: NLC