Tényleg ősi római kutya a cane corso?

• Kutya-Macska
• 2025. február 10.
• 10

Manapság lépten-nyomon hallhatjuk azt az állítást, hogy a cane corsók a római harci kutyák, a canis pugnaxok leszármazottjai.

Tenyésztők hisznek benne elkötelezetten, és sokan e miatt a tévhit miatt választják az olasz fajtát kedvencként. Kár, hogy erre vajmi kevés bizonyíték van, így szinte biztosan csak egy újabb városi legenda. 

A canis pugnax

A tévhit szerint a canis pugnax egy olyan kutyatípus volt, amit az ókori Rómában harci kutyaként használtak sikeresen a különböző hadjáratokban. A manapság illusztrációként készült képeken a római legionáriusok mellett a cane corsora nagyon hasonlító, általában fekete kutyák szerepelnek, amelyek vadul rárontanak az ellenség soraira, borzalmas pusztítást végezve.

Azonban ez csak az olasz tenyésztők kiváló marketingérzékének a szüleménye. Mert ha a canis pugnaxokról fennmaradt forrásokat vesszük alapul, rá kell jönnünk, hogy szinte semmit nem tudunk a fajtáról. Csak annyit, hogy ezeket a kutyákat soha nem vetették be ellenséges hadseregek ellen. Elvégre mi esélye lett volna egy alakzatban felálló, acél szúró- és vágóeszközökkel rendelkező, akár kisebb katonai csoport ellen. Ezt komoly hadseregeknek sem sikerült feltörniük, mi esélye lett volna a kutyának?

Eláruljuk: semmi. Ugyan i. e. 120-ban a brit törzsek nagy számú molosszert vetettek be egy kis létszámú római csapat ellen, de csúnyán kudarcot vallott a kísérlet.

A történészek egyetlen olyan írott forrást találtak, amely megemlíti a canis pugnaxok bevetését éles helyzetben. Ez a forrás i. e. 234-ből származik, amikor Marco Pomponio konzul hadjáratot vezetett Szardínia őslakosságának leigázására. Nos, ő vetett be „harci” kutyákat a szétvert ellenséges törzsek gyengén felfegyverzett, menekülő tagjai ellen, egyfajta ellen-gerillahadviselés részeként. Ebből természetesen az következik, hogy e kutyák bevetése inkább kisebb, irreguláris erők ellen volt lehetséges. Emellett pedig katonai segédfeladatokat láttak el, például táborokat őriztek, és jelzőkutyaként használták őket.

Sokkal több feljegyzés maradt azonban meg e kutyák Capuában található tenyésztési központjáról. Ott viszont egészen másra használták őket. „Gladiátorkutyákat” válogatták és tenyésztették tovább. Ide a birodalom szinte minden szegletéből érkeztek a legjobbnak ítélt és legharciasabb kutyák. Akiket kipróbáltak, szaporítottak egymással, és felkészítették őket a küzdelmekre.

Csakhogy semmit nem tudunk e kutyák külleméről. Hiszen még töredékesen sem maradtak fenn ábrázolások róluk. Ennek egyébként a fő oka az lehet, hogy a küllem a végeredmény és a kutya hatékonysága szempontjából semmilyen jelentőséggel nem bírt a rómaiak szemében. A forrásokban egyetlen utalás maradt fenn e kutyák külsejére: ezek szerint a római nemesség körében különösen népszerűek voltak a sárga, illetve ezüstszemű egyedek.

A cane corso múltjával kapcsolatban valóságnak tekinthető tények szerint ez a kutyatípus Dél-Olaszországban alakult ki, mindenes farmkutyaként. Őrizték az otthonokat, vadásztak velük, és a marhahajtásban is megállták a helyüket, ha kellett. Mint majdnem minden nagy testű és erőteljes fajta esetében, a cane corsók történetében is komoly törést jelentett a természetes környezet és a vidéki életforma átalakulása. Ahogy természetesen a világháborúk sem tettek jót ennek a kutyának. Az 1970-es évekre alig néhány tucat példány maradt fenn ebből a kiváló munkakutyából Dél-Olaszország eldugott, félreeső részeiben. Ebben a helyzetben fedezte fel és rekonstruálta őket a cane corso rajongók egy kis csoportja (Vito Indiveri, Giovanni Bonnetti és társaik.) Az 1980-as évek végétől a fajta egyre népszerűbb lett, és elindult világhódító útjára.

Forrás: azenkutyam.hu